1Móz 8,14–22

„Noé kegyelmet talált az Úr előtt.” (1Móz 6,8) Ez az ő megmenekülésének a kulcsa. Igaz ember volt, Istennel járt (6,9), mégis szüksége volt az Úr kegyelmére. Amikor meghallotta, milyen ítéletre készül az Úr: „minden élőnek véget vetek”, megrettenhetett, mert ebben az ítéletben neki is el kell pusztulnia. De ezután már arról beszél Isten Noénak: hogyan menekülj meg. „Építs azért bárkát…”

Az ítéletet Isten végrehajtotta: csak azok maradtak meg, akik a bárkában voltak. Noé láthatta, hogy Isten szent, és elítéli a bűnt. Láthatta, hogy akik benne maradnak a bűnben, azokat eléri az ítélet és elpusztulnak. Azt is láthatta, hogy csak az Úr tud megmenteni, és csak úgy lehet megmenekülni, ahogy Ő mondja. „Hit által tisztelte Istent” és ezért engedelmeskedett: bárkát épített a szárazföldön, ezzel olyat tett, ami minden ember szemében bolondság. Istennek hitt, nem az embereknek.

Mi is hit által engedelmeskedtünk. Hallottuk, hogy Isten szent, tökéletes; tudtuk, hogy mi nem vagyunk azok, és a Szentlélek meggyőzött arról, hogy az én szívem gondolata is szüntelen csak gonosz (1Móz 6,5). Megláthattuk, hogy ha Isten valóban ítéletet tart – és tart, mert ezt kijelentette – akkor mi is elveszünk. Azután hallottunk Krisztusról, aki számunkra a „bárka”: az a menedék, amit (akit) Isten adott, és akin kívül nincs más.

Őt akarják elkerülni sokan, és akik már hallottak Krisztusról és szeretnének hozzá menni, azokat is eltérítik: az ateizmustól a „mindenkit szerető és ezért mindenkit üdvözítő” Istenen át az emberi jócselekedetekig: ezek mögött mind az van, hogy ne menj be a bárkába, ne menj Krisztushoz, mert van más menekülési út. És hallgatnak rájuk, mert minden ilyen út könnyebbnek tűnik, mint Krisztushoz megtérni és egy életen át követni.

Miért tűnik könnyebbnek? Mert Krisztus valóban azt kéri, hogy a teljes életemet adjam át neki. „Aki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét.” De aki elindult ezen az úton, az már keserűség nélkül mondhatja: „kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért” (Fil 3,8), mert megismertük Őt, és egyre inkább rájövünk, hogy Ő elég nekünk.

Noénak is „kárnak kellett ítélnie mindent”: semmit nem vihetett be a bárkába, csak azt, amit Isten mondott. Isten fenn akarta tartani az életet a földön, ezért gondoskodott arról, hogy emberek és állatok megmaradjanak. A tiszta állatokból hét-hét ment be a bárkába, ezekből mutatott be Noé hálaáldozatot. Hálás volt a megmeneküléséért, ezt ki akarta fejezni – és kiderül, hogy még arról is Isten gondoskodik, hogy ki tudjuk fejezni a hálánkat. Noénál úgy, hogy voltak „tiszta állatai”, nálunk úgy, hogy lehetnek tiszta gondolataink, szavaink, cselekedeteink: olyan jó cselekedetek, amiket Ő készített el előre (Ef 2,10).

„Az Úr megérezte a kedves illatot”: megérezte azt, hogy ez az áldozat tiszta. A mi tiszta áldozatainkat is megérzi: amikor tudatában vagyunk és meg is valljuk, hogy „bizony tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit kezedből kaptunk” (1Krón 29,14).

„Nem átkozom meg többé a földet az emberért.” Az Úr „érzi” a kedves illatot, hogy Noé valóban abból ad, amit Istentől kapott. „Gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva”, de az Úr most nem arra tekint. Saját művére tekint és abban gyönyörködik. Abban gyönyörködik (Noé esetében és nálunk is), hogy a kegyelem „működik”: valóban új élet, új szív és hála születik belőle. Nem átkozza meg a földet és nem pusztítja el a bűnöst, hanem elkészíti Fia által a szabadulást. „Amíg csak föld lesz”, megmarad az élet, ezalatt lehet hallani a kegyelemről, Krisztusról, meg lehet térni hozzá, és akik az Övéi vagyunk, már tiszta áldozatot mutathatunk be: „Általa vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét” (Zsid 13,15),

1Móz 32,10 (Károli) / 11 (ÚF)

Kisebb vagyok minden te jótéteményednél és minden te hűségednél, a melyeket a te szolgáddal cselekedtél.